Szabadság, szerelem

Történelmi akciófilm? Vagy mi? Honnan is lehetne elindulni, hisz kikerülhetetlen tény az, hogy 1956-ban játszódik a film. Mégis. Nem hinném, hogy ennek a filmnek ezen kívül bármilyen köze is lenne ’56-hoz. Úgy értem, bármit is hozzáadna ’56 szelleméhez. Nem, ez egy akciófilm, aminek a hátterét adja a forradalom. Nincsenek új történetek, mondják az okosok. De itt a valóság, ami még ha nem is teljesen új, de valódi. Ő majd szolgáltat. Lehet rá hivatkozni. S ha valami megtörtént, tragikus is, jól mutat filmen, akkor ki lehet csalogatni a néző pénztárcájából egy jegynyit, szeméből egy pár könnycseppet. Már magából az alaphelyzetből. Aztán csak egy izzig-vérig hollywood-i filmet kell csinálni. Ezért azt gondolom, tegyük félre ’56-ot, a történelmi hitelességet, az események mondanivalóját, tanulságát, s koncentráljunk arra, miben rejtőzik a közönségfilmi mivolt. Vagyis: miért jó ez a közönségfilm és miért rossz?

Miért jó a film (az alkotó szempontjából)? Mert van egy okos producer, aki tudja, hogyan lehet becsalogatni a magyar nézőt (magyar) filmre. Mert van egy helyzet, politikai, társadalmi, nyögvenyelős. S van egy legenda. Kinek az emlékezetében, kinek a történelemkönyvek szűrte fantáziájában. Ami tetszetős. Amire büszke a magyar nép. Amikor az ún. igazságért egyesült és harcolt egy marcangolt és önmarcangolt nép. És vesztett. Igazságtalan küzdelemben. Most pedig ötven évvel később, az évforduló napján bemutatásra kerül a Szabadság, szerelem című film. Felhevültségben ülnek bent az emberek. Mert ezt jó látni. Mert jó hinni benne. Miért jó ez a film? Mert ezt a hitet erősíti, és pontosan akkor, amikor a megemlékezések sorozatában mindenki egy kicsit nyitottabb 1956-ra (félreértés ne essék, fikarcnyi párhuzamra nem gondolok a most zajló “tüntetésekkel”). Egy olyan alaptörténet, mely szinte minden dramaturgiát elvisz a hátán (legalább is két órán keresztül). S ha még rendesen el is van készítve, akkor aztán tényleg nincs más dolga az embernek, mint hátradőlni és megsiratni a nemzetünket és Dobó Katát.

Miért rossz a film (a néző szempontjából)? Mert a néző mégiscsak tudja, hogy filmet néz. Manapság öntudatánál vannak a moziban ücsörgők, s azért mégis csak amerikai műfaji filmeken, köztük Andrew G. Vajna produkcióin edződtek. Hát itt aztán megkapunk minden konvenciót. Bár a műfaji filmes narratívát maga a valóság adja, alaphelyzet – bonyodalom – küzdelem - megoldás – megváltozott alaphelyzet visszaállása, azért az alkotók nem restek ráerősíteni. A karakterek igencsak egysíkúak, a duplán motiváltság legalább annyira rossz, mint a motiválatlanság. Önmagában egy szabadságért való küzdelem nem elég. Kell hozzá az is, hogy Vikinek (Dobó Kata) szüleit az ávósok végezzék ki, s kell hozzá az is, hogy Karcsi (Fenyő Iván) beleszeressen Vikibe (Szabadság. Szerelem.). Most hogy mindketten teljes mértékben indokoltan vesznek részt a küzdelemben, kezdődhet az akció. Utcai harcok, robbantások, tankok, vér, hallottak, égő Budapest, halott gyermekét sirató anya és Himnusz minden mennyiségben. Minden, ami az érzelmekre speciálisan hatásos. Plusz egy teljesen kiszámítható történet. Ha pisztoly kerül a színpadra el is fog sülni. El is sül. Ha valaki elmondja a nagy titkot, hogy terhes, tuti, hogy meghal. Meg is hal. (Így szomorúbb.) A hős pedig minden körülmények között hős marad. Még ha halállal fizet is érte. Viki karaktere semmilyen árnyalásra nem szorul, nem is várnánk tőle. Ellenben itt van Karcsi, akinek kezdetben semmi kedve nincs lelövetni magát. De a szerelem győz. Érte (a nőért) képes kilépni vízilabdacsapatából az olimpia előtt. Érte (a nőért) képes visszamenni a csapatba, hogy ez legyen a Szabad Magyarország első aranyérme. Érte (a nőért) azon nyomban visszafordulna, amint meglátja a Pest felé tartó szovjet tankokat. Érte (az országért) nem akarja a kommunistáknak megnyerni az olimpiát. De jön Telki (Gesztesi Károly), aki rövid monológjában (kb. három mondat) olyan szívhez szólóan beszél, hogy a csapat 4:0-ra veri a szovjeteket (az országért). Miközben otthon oda az igazság, Melbourne-ben győz a magyar csapat. Az egyes jelenetek mintha következmények nélkül maradnának, elfelejtődnének, vagy éppen nagyon gyenge indokok lábán állva vesznek fordított irányt. Nem fordítanak kellő figyelmet Tibi (Csányi Sándor) ügynökmúltjára, és Karcsi öccsének pisztolyos jelenete és a szobában játszása közötti éles vágásra sem (sorolható tovább). Ez a film nem akarja, hogy moralizáljunk, nem tesz fel kérdéseket (vagy ha igen, csak úgy csinál, mintha feltenné, a konfliktus és az izgalmak miatt), amikre nekünk kéne válaszolnunk. Elgondolkodnunk rajta. Csak annyit akar, hogy izguljunk a hőseiért, főleg úgy, hogy eleve tudjuk, jó vége nem nagyon lehet. Csak akkor ne tegyenek úgy, mintha jellemekről lenne szó, mintha bármit is ki akarnának fejezni a kor ellentmondásaiból, mintha moralizáló kérdésekről lenne szó. Nem érdekel, hogy egy terrorista miért rossz, egy kommandós vagy Bruce Willis miért jó, de nem is akarják megmagyarázni. Itt viszont hol nagyon szájba rágnak, hol meg egyáltalán nem foglalkoznak az indoklással. Olyan történelmi kérdéseket dobnak fel csupán az izgalom fokozása érdekében, ami ambivalenciát, vagy még inkább szakadást okozhat a nézőben.

És emellett mindent be kell tartani: a snittek hossza nem lehet több három másodpercnél, mert akkor a néző elveszti az érdeklődést. Minden kép a lehető legkifejezőbb nézőpontból legyen megmutatva és a lehető legszebben (értsd: giccs) legyen fényképezve. Ha szeretkeznek, ott és úgy vonja be testüket a fény, hogy a legnagyobb szerelmi egyesülésnek legyünk tanúi, úgy legyen vágva, hogy a folytonos áttünésekkel szinte érezzük, ahogy összeolvad a két ember, de el ne felejtsük, hogy maximum tizenkettes karikát kaphat a besorolásnál (gránát által leszakadt végtagok még beleférnek). Legyen véres és sebes az arcuk, de ezzel együtt maradjanak szépek is. Ne csak gondoljuk, mutassuk is, ahogy egyet akart egy nemzet, ahogy az emberek a Parlament előtt, Nagy Imrét várva, a lekapcsolt reflektorok sötétjében egyként emelik fel, az égő Szabad Népet, hogy az világítson, “mint a csillagok”, mert mindez szép, a képen jól mutat. Akciójeleneteknél még gyorsabb vágásra van szükség, ilyenkor a kamerát lehetőleg kézben kell tartani, remegő kép fokozza az izgalmakat (Spielbergnek is bejött), de szép, szomorú jeleneteknél statív és fahrtkocsi ajánlott. Lehetőleg minél többet robbanjon, és minél messzebb essenek az emberek, s ha még mutatunk egy nagytotált a felrobbanó Budapestről, hát az maga a katarzis (még ha nem is tökéletes a kép). És a zene: ha harc van, legyen vérpezsdítő, ha szerelem, legyen nagyon megható, szólaljon meg mindig az igazán nagy jeleneteknél, ha a kép nem segít, netán nem elég kifejező, hát majd a zene. Kicsit Hans Zimmer-es gondolná az ember. Főleg csatajeleneteknél. Nick Glennie-Smith zeneszerző Zimmer segítője volt A szikla című akciófilm zenéjének elkészítésében. Itt a gyümölcs.

Szomorú-boldog vég. Igazságtalan mérkőzésben vesztett egy ország, igazságos mérkőzésben nyert egy csapat, csak a büszkeség maradt. Amit a világ leggonoszabb Feri bácsijai (Haumann Péter) sem tudnak elvenni. A Himnusz is duplán szól, meggyötört foglyok éneklik tiszteletük jeléül a kivégzése felé tartó Vikinek, s büszke disszidáltak a győztes csapatnak. A baj csak az, hogy ezzel a kimondottan erőltetett érzelembombázással az ember juszt se akar meghatódni, aztán magát érzi kellemetlenül, hogy adott esetben mosolyog a film egyes jelenetein, mikor mégiscsak ’56-ról van szó.

Mindig azt szeretné a hazai filmgyártás, hogy készüljenek műfaji filmek ebben az országban (a vígjátékok mellett), ráadásul jó műfaji filmek. Ezért talán nem baj, ha becsúszik egy-egy ilyen film, gyakorolni kell, kitapasztalni csínyját-binyját. Mert lehet jó műfaji filmet készíteni, még itthon Magyarországon is (csak lehet, hogy nem a schindleres, ryanes, titanicos úton kell elindulni). Talán ’56 mégsem bír el minden sztorit, talán olyan keretek közé szorítja az alkotókat, amit nem tudnak feloldani, ami a film rovására megy. Egy harcos szerelmi történet háttere ’56, vagy ’56 mutatkozik meg egy harcos szerelmi történet szemszögéből? Inkább az első, de leginkább egyik sem. Azt érezhetjük, hogy a történet csak vezérfonál ’56 bemutatására, de a forradalomból mégiscsak az elhagyhatatlan csomópontokat láthatjuk. Akkor most mi? Valami a kettő között. Kis történelem, sok akció, vér és könny (popcorn).

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!