Ede megevé ebédem

Ha Jancsó Miklós azt mondja, hogy a filmről beszélni felesleges, a filmet csak csinálni jó, ha a hatodik Kapa-Pepe történet kerül a mozikba, ami kis változtatásokkal, jellegében ugyanaz, mint az első öt, ha a rendező nyolcvanöt éves korában még mindig filmezik, ráadásul egy nem is akármilyen rendező, s ha mindemellett, vagy mindettől függetlenül az emberek a film premier előtti vetítésén (a Pécsi Filmünnep nyitó filmje volt) betelítik a pécsi Uránia mozi nem kicsi termét, akkor milyen kritikai fogalmazványnak van létjogosultsága? Én azt hiszem, hogy ebben az esetben az ember, aki ezt a filmet kritizálni, megítélni akarja, eldönteni róla azt, hogy jó-e vagy rossz, magából csinál hülyét. Ezért inkább csak beszámolnék az Ede megevé ebédem című filmről.

Mert annyira mégsem ugyanaz, mint az előző filmek. Mert minidig van egy kis újítás, vagy hangsúlycsúszás, vagyis azok a kérdések, amik már a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmben felmerültek, végigkövetik az egész sorozatot, hol lényeges pontokként, hol csak valahol a folytonos ismétlődések közé rejtve. A halál és az önreflexió, a filmbenlevés, a film forgatására való reflexió végigkövette mind az öt részt, de most azt hiszem még központibb szerepet kapott. Sőt, ez a kettő valahol össze is folyik. Furcsa dolog valakiknek a halálát egy film szempontjából nézni, de én most megpróbálnám. Két alkotóról van szó, Hernádi Gyuláról és Halász Péterről. Az nem szokatlan, hogy Jancsó és Hernádi rendszeresen eljátszott filmjeikben a halállal, eljátszották saját halálukat. Jancsó folytatja ezt a játékot. Gúnyt űz a halálból. Meghalt Hernádi, meghalt Halász, mi mást tudna csinálni, mint nevetni a halálon – mondja a film utáni közönség találkozón. A valóság és a film valósága egyre inkább összefolyik. Jancsó, mint Marcus Aurelius fekszik halálos ágyán, szénát eszik. Mellette a trónörökös, aki az egyik szolgától kést kap, hogy felgyorsíthassa az eseményeket. A trónörökös Mundruczó Kornél. Meghal Pepe, de egy Jancsó kinézetű angyal jön, aki lehetővé teszi Kapa kívánságát, hogy helyet cserélhessen Pepével. Meghal Kapa, de visszatér a sírból és találkozik apjával, bizonyos Mucsai Halász Péterrel. Halász Péterrel. Aki New Yorkból hazatérve megrendezte saját temetését, eljátszotta ezt a kis szerepet a filmben, melynek végén meghal (vagy nem? utána eltűnik a holttest), hogy aztán visszatérjen otthonába meghalni. A művészet megelőzte a valóságot, és kicselezte a valóságot, hisz filmi halálával megteremtette a továbbélés lehetőségét. S a holtest is eltűnt. De mindenkinek halnia kell. Kapa és Pepe is a túlvilágra igyekszik. A sorozat utolsó része. (Gondoljuk.) Hisz “Minden történetnek kell, hogy vége legyen?” merül fel a filmben a kérdés. Úgy néz ki, hogy nem kell, de lehet. Aztán ki tudja, hisz ha nem Kapa és Pepe, hanem Kuplung és Csampi névvel, de Mucsi-Scherer páros folytatja útját az Egy bolond százat csinál című filmben. Az a Mucsi és Scherer, akik ebben a filmben szépen elvesztik kapaságukat, pepeségüket, inkább Zoli és Péter néven futnak, s mint színészek lépnek fel. (Még interjút is adna Mucsi, de tévedés miatt inkább elpüföli Németh Jucit.) Már nem azok a figurák, akik kivehetők egy történetből és egy másik történetbe, egy másik időbe és helyre helyezhetők be, más figurába, de mégiscsak ugyanabba a szerepbe. Itt már ők maguk, tudatában a filmnek és a szerepnek (főként persze Kapa, aki mint mindig, mindent tud) lépkednek egyik történetből a másikba, egyik időből a másikba. Gúnyt űzve mindenből. A médiából, a halálból, a művészetből, a szimbolizmusból.

Persze, mint mindig, ezúttal is zenés filmről van szó. A Mucsi-Scherer páros mellett idáig mindig feltűnő Lovasi András ezúttal nem erősíti a filmet, helyette László Boldizsár a Cotton Club Singers énekese lép a filmbe, méghozzá az egész filmen végigvonuló szereppel. Kimondottan jó alakítást nyújtva. És visszatér Sub Bass Monster, hogy a végefinálé (az igazi végefinálé, ugyanis a film közben is van egy végefinálé, de csak azért, mert manapság nagy igény van a végefinálékra) alatt elénekelhesse a Nem vagyok ideges című számot. Majdnem úgy, hagy régen Az utolsó vacsora az Arabs Szürkénél című filmben. Egy stadionban, de ezúttal a székek között mászkálva. Ide, oda. 

Valahol fárasztó ugyanazt sokadszorra végignézni, valahol meg frissítő látni azt, hogy az alkotók ennyire tesznek a világra, s csinálják azt, amihez éppen kedvük van. Érdemes elolvasni a film eredeti szinopszisát, érdemes meghallgatni a film producert (a közönségtalálkozón mondott pár szót Jancsó improvizálásairól). Azt hinnénk minden kimerül egyszer (minden bizonnyal ez is), mégis megnézzük, s mégis szórakozunk rajta. Érezzük gyengeségeit, de érezzük erejét is, és mindenképpen érezzük játékosságát a valósággal és a fikcióval, és velünk, a nézővel. Azt hiszem erre nem sok ember képes, és meglepő, hogy ezt nem a legfiatalabb filmes nemzedék teszi meg.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!