Filmkritika

World Trade Center

Czehelszki Levente kritikája
2006. október 10. 16:37

Sokak szerint a XXI. század 2001. szeptember 11-én kezdődött. Csakúgy, mint a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba, a nagy amerikai nemzet önbecsülésébe is két repülő csapódott aznap, hogy aztán hatalmas porfelhőt kavarva romba dőjön a nyugati világkép halhatatlanságát szimbolizáló ikertorony és az USA megtámadhatatlanságának illúziója is. Öt év elteltével azonban már elő lehet kaparni pár elmesélhető történetet a tragikus eseményekről, amelyeket jó esetben dokumentarista stílusban (A United 93-as), rosszabb esetben jó adag felesleges pátosszal nyakonöntve (tárgyalt filmünk) interpretálhatnak a közönségnek.

Oliver Stone sosem arról volt híres, hogy különösebben visszafogja magát, ha az amerikai mítoszok rombolásáról van szó: Vietnámot megjárt katonaként az egyik legpontosabb mozgóképes háborús filmet tette le az asztalra (A szakasz), de emlékezetes még a Kennedy-gyilkosság kapcsán kutató, érdekes kérdéseket felvető bátor filmje, a JFK is, amely kapcsán megkaphatta rosszakaróitól a megtisztelő konspirátori címet. Most, 2006-ra úgy tűnik, sajnos betörte az álomgyár: új filmje, a World Trade Center egyszerű hollywoodi iparosmunka, amiben önálló gondolatoknak, filmes bravúroknak nem sok helye van, csakúgy, mint aktualitásoknak, hiszen a történet teljesen apolitikus, ami azért Stone-tól elég meglepő.

A sztori tehát megtörtént események alapján íródott, ezáltal a fordulatokat, a cselekményszövést övön aluli lenne támadni, maximum maga a történet kiválasztását kritizálhatjuk. El tudom képzelni, micsoda kutatómunka előzhette meg a film készítését, hogy megtalálják a leginkább hollywoodi sztorit, amely egy majd’ háromezer emberéletet követelő katasztrófából is képes happy endet varázsolni. Párszor elkerekedő szemekkel néztem, hogy az élet valóban képes olyan történetet írni, amit a legelvetemültebb sablonokból építkező amerikai forgatókönyvíró is simán megirigyelne: lásd a lelke legmélyéig vallásos terminátort, akit bármelyik klisélexikon lapjain is felfedezhettek volna, de róla majd később.


John McLoughlin és William J. Jimeno rendőrök egy kis csapattal behatolnak a füstölgő WTC egyik tornyába, hogy aztán túléljék, amikor rájuk szakad az épület. Mozdulni azonban nem tudnak, ugyanis pár kőtömb alá szorulnak. Amíg a mentésre várnak, megismerjük a családjaik kálváriáját is, akik teljes bizonytalanságban élnek, nem tudják, uraik élnek vagy halottak-e, de még csak annyit se, hogy egyáltalán hol vannak – eleinte a feleségek még abban is reménykednek, hogy talán nem is rendelték oda férjeiket a WTC épületkomplexumához.
Bár a tornyok leomlanak, azt hiszem, mégsem lesz rendkívül meglepő (főleg, hogy a film promóciója során sokszor reklámozták is), hogy a szereplők túlélik azt, mivel aztán tanácsadóként közreműködtek a film elkészítésében is. Jellemző azért, hogy A United 93-assal ellentétben itt kötelező kellék a jó öreg happy end, amit azzal is kihangsúlyoznak, hogy nem elég, hogy túlélik hőseink a WTC leomlását, utána még egy parti is belefér, ami teljesen felesleges jelenet, mivel semmit se ad hozzá a történethez, vagy a karakterek jelleméhez. Viszont egy újabb klisét ki lehet pipálni vele, a szereplők szép nagy tablóképét.

A két fő színész (Nicolas Cage idióta bajusszal és Michael Pena, akit mi az Ütközésekből ismerhetünk leginkább) közül meglepő módon az ismeretlenebb teljesít jobban, ami azért csalóka, mert Cage-nek nem is lenne lehetősége másra, mint néha egy morcos mondatot elsütnie, míg Pena karaktere szabályosan végigdumálja a klausztrofób szituációt. A feleségek (Mario Bello és Maggie Gyllenhaal) jók a szerepükben, nem viszik el játékukkal a karaktereket idegesítő hisztérikává, hanem megmaradnak annyiban hitelesnek, amennyire Hollywood megengedi nekik.
A klausztrofóbia, mint hatáskeltő eszköz akár működhetne is a filmben, azonban ez mégsem történik meg. Stone nem túl bölcsen apró darabokra tördeli a filmet: hol visszaugrik egy kicsit az időben, hogy megmutasson valamit a múltban, hol az egyik család szenvedéseire vált, hol megmutatja a másik családot, aztán Dave Karnest láthatjuk, aki elindul az isteni sugallatra segíteni a romok alá szorultaknak… Ez pedig így egyszerűen túl sok, és nem igazán segít abban, hogy azonosuljunk a rendőrtisztekkel, hiszen túl gyakran szakadunk el tőlük.
A kritikusok szerették szétcincálni a fentebb már többször említett Dave Karnest is, amit én azért nem tartok jogosnak, mert a fickó létezik, és állítólag tényleg ilyen a valóságban is. Ő ugyanis az a karakter, akit először egy templomban imádkozni látunk, és mikor odasétál hozzá a pap, akit feltehetően ismer korábbról, beszélgetni kezdenek. Kiderül számunkra, hogy a fickó hivatásos tengerészgyalogos volt, és hogy isteni kinyilatkoztatást vélt hallani, aminek kapcsán a romokhoz indul segíteni. Útja során még kollégái is többször hülyének nézik, ami nem meglepő, mert elég sejtelmesen, hitbuzgóan beszél. De tény, megtalálja hőseinket, és riasztja a mentőcsapatokat. Mint láthatjuk, ez egy tipikusan amerikai filmes klisé lenne, de talán most mégse lehet okunk panaszra, hiszen ezt a forgatókönyvet az élet írta (hogy magam is egy klisével éljek). Amikor az ürgét utoljára látjuk, akkor már Stone az eddigi pozitív szerepkörből némileg kiemeli, hiszen ekkor beszél Karnes egy, az isten nevében elkövetett bosszúhadjáratról, ami azért ellentmond eddigi mentőakciójának, és mit ád az ég: a fickó utána kétszer is visszament az Irak elleni háborúba katonáskodni.
Oliver Stone-tól azonban nem ennyit várna az ember. Egyértelmű előnyei a filmnek viszont, ahogy például a becsapódást mutatja: egy gyors repülőgép árnya száll el a város egy része felett. Jól meg van csinálva az is, ahogy a World Trade Center összeomlik: belülről még nem láthattuk az épület szétesését, amit itt most pótolhatunk, de azért azt tegyük hozzá, hogy nem mutat túl sokat belőle, nyilván kegyeleti okokból. A legpozitívabb kép viszont számomra a teljesen didaktikus, tehát dramaturgiailag gyenge lábakon álló, hatásvadász istenkép volt, amely azonban funkciótlansága ellenére remekül van kidolgozva, érdemes rá odafigyelni.

Állítólag eme film felemás minősége és fogadtatása után Stone visszatér önmagához (ideje lenne), és „második részt” forgat hozzá, újabb variációt ugyanazon témára, ahol azonban már nem fogja vissza önálló gondolatait, és nem fél majd felelősöket megnevezni sem. Én személy szerint kíváncsian várom, mindamellett kételyeim vannak afelől, mennyire lehetne egy ilyet az amerikai közönségnek bemutatni. Addig is, amíg ez a projekt realizálódik, szomorkodhatunk egy kiadósat azon, hogy kurvult el látszólag véglegesen Hollywood egyik tehetséges rendezője egy kis hazafiaskodás kedvéért.

Értékelés:

World Trade Center

Játékidő: 125 perc

Rendezte: Oliver Stone

Szereplők: Nicolas Cage, Michael Pena, Jay Hernandez, Maria Bello, Maggie Gyllenhaal, Stephen Dorff

Forgalmazó: UIP - Duna Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."