Filmkritika

A leggyorsabb Indian

Hannibal kritikája
2006. október 7. 10:38

Bátran jelenthetjük ki, hogy motorkerékpáros bajnokjelöltek grandiózus diadalmenetét nagyvászonra diktálni kétesélyes vállalkozás, mert bár üzlet és mítosz kényelmesen megfér egymással a kortárs kommerszben, könnyedén a giccs vakvágányára tévedhet a koncepció. A maga után kellemetlen szájízt hagyott Beavatást követően meglepőnek is tűnhet Roger Donaldson választása, aki a világviszonylatban nem igazán közismert Burt Munro 1967-es, nevadai motorkerékpáros sebességrekordjának történetét örökíti meg legújabb rendezésében. Viszont ha belegondolunk, hogy Donaldson egyszer már dokumentumfilmbe foglalta a munroi életmű kvintesszenciáját, akkor nem is tűnhet olyan lehetetlennek a küldetése, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy A leggyorsabb Indianban csalhatatlanul az ízlésficamos hatásvadászatot óvatosan kikerülő, szolidabb – egynemű – történetvezetés és az igen kamatozó karakterorientáltság mellett teszi le a garast, akkor tulajdonképpen már előre fickándozhatunk moziszékünkben, hogy kellemes pillanatokat adó road-movie-t fogunk látni.

És ezúttal nem is tévedünk, végre kiszabadulunk a karcsú őszi filmkínálat szorításából. A sztori tehát Burt (Anthony Hopkins) kanyargós dicsőségútját idézi fel, kezdve 1920-as, Indian motorkerékpárjának tökéletesítésétől, egészen a nevadai versenypálya sporttörténelmet felrúgó száguldozásáig.

A trailer alapján valódi küldetésközpontú filmet vártam, talán számoltam azzal is, hogy Donaldson felhasználja kedvenc dokumentarista nyersanyagát a főhősről, de szerencsére hatalmasat tévedtem, ugyanis A leggyorsabb Indian sokkal inkább Burt Munro civil individuumának keretbe foglalása, mintsem adatszerű kor- és eseményidézés. A zavaró “based on true story” feliratot akár el is süllyeszthetjük tudatalattinkban, ugyanis a joviális, megmosolyogtatóan bájos hangulatelemektől ölelt szinopszist Donaldson szinte teljes egészében saját kútfőből is írhatta volna. A forgatókönyv ugyanis aránytalanul (és kellemesen) jellemcentrikus, nem veszik el a tények szolgai visszatükrözésében, sőt, meglepően sovány valóságanyaggal dolgozik; a játékidő nagy részében inkább Burt konzervatív, már-már karikatúra-jellemét abszolválja, illetve derűs, futó emberi kapcsolatait, alkalmi útitársaiban hagyott lenyomatát hengeríti a sóvárgó nézők elé. A dramaturgia oroszlánrésze triviális jellemkomikummal csikar ki belőlünk érzelmi hatást, legyen szó akár fogyatékosságról (nagyothallás), kelekótya szokásról (a citromfa notórius lepisilése), naivitásról (a virágárus lány, mint egyszemélyes segélyszervezet), zavaró betegségről (vizeletproblémák kikúráltatása indián „kutyahere” módszerrel) vagy életviteli tanácsokról (“Ne dohányozz!”). A szkriptért is felelős Donaldson zseniális érzékkel halmozta egymásra a humor- és enyhe konfliktushelyzeteket (a tengerparti motorverseny), s a dialógusok frissessége, valamint a szereplők masszív kontúrossága még a kopottas paneleket is “újként csomagolja.”


A kedélyes, súlytalan hangulatú cselekménybonyolítás permanenciája néha megreked egy-egy kulcsjelenetnél: legyen az akár maga a nyitány, vagy éppen Burt könnybe lábadó múltidézése, esetleg a “Mindig is szerettem volna valami nagy dolgot véghezvinni” típusú tételmondatok hangoztatása. Ugyanakkor az utolsó tíz percre torokzsibbasztó egyéni drámává konszolidálódik a cselekmény, de nyugodt szívvel konstatálhatjuk, hogy a finálé sem tartogat érzelgős felütéseket, Roger Donaldson konzekvensen végigviszi a visszafogottabb, hősközpontú és felesleges külsőségektől mentes cselekmény-göngyölítést. A sikeres célhoz érés utáni, sikongatós, eufórikus slusszpillanatok is elmaradnak, Burt szerényen visszatér új-zélandi kertvárosába, majd engedelmesen leállnak a felvevőgépek. Új-Zélandról jut eszembe: végre egy zseniális életrajzi alkotás, amely mentes a csillagsávos lobogókkal szemben tanúsított majomszeretettől.

A leggyorsabb Indianban még a látvány szerelmesei is örömüket lelik: a több száz kilométeres, sivatagos száguldozás élményét a lendületes képköltészet tökéletesen adja vissza. A kirobbanó erejű, viharvert motorbicikli szemkápráztató gyorsaságát hangsúlyozó, távoli oldalbeállítások pedig a néző felé is méltóságot és izgalmat sugároznak.


A színésztáborból természetesen Anthony Hopkins emelkedik ki, akit a szeszélyes öregúr ízes, érzékletes megformálásáért napestig méltathatnánk. Bár ezek az extrovertált, klasszikusan humoros szerepek némiképp távol állnak tőle, most bebizonyítja, hogy szolid bolondozásban is verhetetlen. Reméljük, hogy a közeljövőben hasonlóan nívós szerepekben láthatjuk viszont, és egy időre hátat fordít a mesterkélt közönségfilmek mocsarának. Roger Donaldsonnal mindenesetre – A Bounty után húsz évvel – másodszor is kiváló csapatot alkottak, és gumiabroncsuk vastagon beleégette magát az idei mezőnybe.

Értékelés:

A leggyorsabb Indian

Játékidő: 127 perc

Rendezte: Roger Donaldson

Szereplők: Anthony Hopkins, Bruce Greenwood, Diane Ladd, Antony Starr

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."