Magyar szépség

Nehéz egy filmről úgy írni, hogy előttem már (legalább) kettő hozzáértő szerző tette ezt, mint Reményi József Tamás (Szólva lett, in: Filmvilág 2004/3) és Gelencsér Gábor (Körmagyar, in: Káoszkeringő) [reklám]. Igyekezni azért lehet, mert egy olyan filmről van szó, melyről gyanítom, sokat lehet írni, s mindig van olyan aspektus, ami nem merül ki egy írásban. (Az pedig külön örvendetes, hogy a 2003-as Filmszemle fődíjasáról lehet úgy írni 2006-ban, hogy bárki meg tudja nézni a filmet moziban.)

Gothár Péter elkészítette első, igazán a rendszerváltás után játszódó filmjét. Az Amerikai szépség parafrázisát. Hasonló figurák, hasonló cselekményelemek, csak minden egy kicsit másképp, minden egy kicsit magyar. Egy szétdarabolt, inkább szituációk képeiből álló filmet kapunk, mely egyrészt feleleveníti a régi Gothár-filmeket (utalás van benne az Ajándék ez a napra, a Melodrámára, az Idő vanra), és valamiben újít is kicsit. Gothár első olyan filmjéről van szó, ahol a hősök egy részének nem kell csalódnia, valami sikerül, Erna és Oroszka el tud menekülni egy másik, talán jobb világba, visszaigazolást is kapunk tőlük (telefon), szemben a szintén menekülő Pierre-rel, akiről nem tudjuk meg, hogy sikerült-e kijutnia (Megáll az idő). Sőt, a történetet, amit Halassi Mihály keresett az Idő vanban, itt Herendi András megtalálja. Persze nem magától, kell hozzá egy Lester Burnham, aki már elkezdte egyszer keresni elvesztett, történet nélküli életét. A történetért Amerikába kell menni, mint Tölgyesi Frigyesnek a Tiszta Amerikában. Így Burnham megmutatja a történet egyes cselekménypontjainak útját Herendinek, de a történettel sors is jár, a sors pedig a halált jelöli ki a történet végére, ami mégsem lesz ugyanaz, Burnham halála motivált és világos, Herendié csak úgy pottyan, a pisztoly ismeretlen kézből sül el, amit megtalált, most elveszíti.

Ha más nem is, de valami mégiscsak történt a rendszerváltás óta. Bár a (magyar) kapitalizmus illúzióival akkor is le kell számolni, méghozzá egy végtelenül stilizált világgal, mely attól válik annyira groteszké, hogy csupa-csupa valóságelemből tevődik össze. Egyik részlete sem idegen, mégis minden olyan kínosan művi. Értjük a célzásokat, csak valahogy nem működnek. Nem működnek a szójátékok („Muti, muti, Ornella Mutti”), nem élvezhető az a stíluskevert, csinált nyelv, ami Tímár Péter egyes filmjeinek abszurd szövegére emlékeztet, s nem működnek a reklámbeszólások („Szabadság, szeretem”). Pedig működőnek tűnő elgondolások, Godard Bolond Pierrot-jában például megtette a kívánt hatást, de akár az Idő van kicsit más módszere is (feliratok). Itt ellenben kínos. Persze kínos az is, amit bemutatni szándékozik (kis országunk állapota). Mégis azt gondolom, hogy a film közben átélt kínosság érzése, nem a valóságra reflektáló kínosságérzéssel függ össze, hanem egyszerűen a film gyengeségével, még ha jobban belegondolva, ez nem is feltétlen gyengeség, csak annak hat. Ha viszont annak hat, közben nem ér el eredményt (maximum utána, de ki tudja, ha rossznak ítélünk meg egy filmet, nem biztos, hogy gondolkodunk rajta [az a pár ember, aki kimegy róla, abból a pár emberből, aki egyáltalán beül rá, biztos nem, sajnos]). Vagyis nem egy rossz filmről van szó, hanem egy jól megcsinált rossz filmről, ami gothári pontosságú, remekül összerakott, jól castingolt, csak éppen ma (2002/3-ban, 2006-ban) nem működő film. Ettől eltekintve a szüzsé is néhol gyengélkedik. Az nem baj, hogy több részlete nincs tisztázva, sőt, egyes snittjeit (elég rövid részletek) kronológiailag sem lehet mindig a helyére rakni, na és?, nem is fontos, nagyobb baj, hogy bizonyos jelenetek nem szolgálják a film egészét, nem illeszkednek abba a képbe, amire várunk, s emiatt feleslegesnek tűnnek. Persze itt is lehet arról szó, hogy csak képet adnak a korról, de akkor kilógva, így később elfeledve. Egyre szétesettebbé válik a film, amit egyrészt erősít a vágás (néhol kis fekete szünetekkel is darabol), másrészt, az epizodikus szerkesztés, mely mégis mutat összefüggést, az egyes epizódok valahogy mégis kauzálisak és időrendbe illeszthetők. A kameramozgás is gyakran változik, időnként teljesen a szereplőkhöz alkalmazkodik (követi a mozdulataikat), néhol pedig különleges beállításaival kifejez (a fekvő Ernát egy forgó kamera veszi függőlegesen), vagy ipari kamerák képeit kapjuk akárhol, ahol nem is lehetne, így feltételezve azt, hogy valahol van egy külső szereplő, aki velünk együtt, mindent végigkövet (csak egy kicsit rosszabb minőségben). És a zene.

A film zenéjét két szempontból is érdekes megnézni, amit a zene alatt feltüntetett két név is jelez: Orbán György és Lovasi András. Lovasi neve egy film stáblistáján (akár mint zeneszerző, akár mint szereplő) már nem is meglepő, ha valaki az ezredforduló magyar világáról készít filmet. A Kispál és a Borz egy-két dala, vagy dalszövege mellett elhangzik még a Hiperkarma és az Emil_Rulez! egy-egy száma is, illusztrálva, hogy mit hallgatunk manapság. Nem baj, talán csak az, hogy ezek a zenék ismertségükből fakadóan túl erősek aláfestő zenének, így könnyen elvonják a figyelmet a képekről, leszámítva Lovasiékat, akik hangsúlyosan szerepelnek a filmben (mint Jancsó Miklósnál, a figyelem kizárólag rá/rájuk összpontosul). Orbán György zenéje viszont inkább Angelo Badalamenti kék bársonyos dallamait idézi.

Nem mindig találó filmes párhuzamokat hozni, de ha már az amerikai álom lerombolása volt a példa a magyar álom lerombolására (Nincs american dream – mondja Tölgyesi), azt hiszem a Kék bársony illúziórombolása hasonlóan passzolhat a képbe. Főleg, ha e dallam első megszólalására gondolok, mikor a kamera fentről lejjebb ereszkedve (de soha se egészen le) mutatja, miközben a két kertszomszéd a növényeket locsolja (háttérben a panelházakkal). [És ha már párhuzam, és ha már Amerika, de ezt már tényleg zárójelben, egy másik illúziókat romboló, szatirikus rendező, Robert Altman 3 nő filmje rémlik fel, ahogy e film végén a három nő titokzatos szövetséget köt Herendi “ellen”, magukért.] 

Ebből a szétdarabolt, sokszólamú halmazból válogathatunk, s rakhatjuk össze a számunkra legtalálóbb jelentést, nem feltétlen fog eltérni, de legalább önállóságra nevel. Tulajdonképpen ennek a filmnek az a zsenialitása, hogy pont azzal tükrözi a rendszerváltás utáni Magyarországot, amiért egy nem túl jól sikerült alkotás. Az utcán járva, akár Budapesten, akár vidéken, mindenhol azt érezni, ez az ország annyira szép és működő lehetne, de valami mégsem stimmel (piszok, nehezen gördülő ügyintézés, Combino). Ebben a filmben rengeteg frappáns, ironikus és szemléletes ötlet volt, melyek valamiért nem működtek, nem sültek el jól. S ezért még szomorúbbá válik az igyekezet, de illusztratív.

“Annyi mindent megoldottam, mégis itt ülök egy nagy rakás szaron” – énekli Lovasi András, miközben a kamera távolodik, távolodik, távolodik a gangon meghaló Herendi Andrástól.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!