Pók

Pók (Ralph Fiennes) furcsa és magányos ember. Sokéves elmegyógyintézeti kezelés után visszatér London külvárosának utcáira, ahol gyerekkorát töltötte. Az utcák látványa, hangja és szaga fájdalmas gyerekkori emlékeket idéz fel Pók emlékezetének legmélyebb bugyraiban.

Az emlékek középpontjában édesanyja (Miranda Richardson) elvesztésének traumája áll. A traumát az okozta, hogy Pók elméjében frissen él a kép, amint vízvezetekszerelő apja, Bill Cleg (Gabriel Byrne) brutálisan meggyilkolta anyját, hogy helyére a szeretője, a prostituált Yvonne (szintén Miranda Richardson) léphessen.

A kis panziót, amelyben Pók elmegyógyintézetből való szabadulása után meghúzódik, Mrs. Wilkinson (Lynn Redgrave) vezeti. A rideg Mrs. Wilkinson kemény kézzel, szigorú szabályok szerint felügyeli a lakot. Egy olyan érzékeny és törékeny férfinak, mint Pók, nem éppen ideális házvezetőnő. Kis idő elteltével Pók a nőt gyermekkora nemezisével, Yvonne-nal kezdi azonosítani.

Pók utolsó mentsvára Terence (John Neville), az egyetlen ember, akivel egy bizonyos fajta furcsa szinten beszélgetni tud. De ő sem képes gátat vetni Pók egyre elhatalmasodó őrületének, amely fokozatosan úrrá lesz rajta, miután sorra felkeresi gyermekkora fontosabb történéseinek helyszíneit, s gyermekkora rémképei egyre erősebben kísértik.

Pók lassan meggyőzi magát, hogy Mrs. Wilkinson voltaképpen azonos múltjának téveszméjével, Yvonne-nal, aki meggyőződése szerint szétdúlta családját és felelős anyja haláláért. Miután Pók keresztültöri magát a saját maga által szőtt valótlanságokon, felismeri az igazságot a gyermekkoráról és anyja haláláról is. Az igazságot, melyen keresztül visszanyerheti ép elméjét, vagy éppen ellenkezőleg: a teljes őrületbe zuhanhat.

David Cronenberg szerint Pók c. filmje “zord pszichothriller mélyreható emberi misztériummal. Olyan érzése támad az embernek, mintha Samuel Beckett állna szemben Sigmund Freuddal.”