Caravaggio

Caravaggio a halálos ágyán fekszik, amikor gondolatban az élete különböző eseményeire kalandozik vissza. Többek között visszaemlékszik a kegyetlen, mégis érzékeny viszonyára az egyik modelljével, Ranuccio Thomasoni-val és annak szeretőjével, Lena-val.

Jarman úgy ábrázolja a művészt és különösen az alkotó munkát, hogy szinte érezzük a szereplők, a modellek lehelletét, szagát. A beállított kép és az elkészült mű között olyan kicsi a különbeség, hogy néha nehéz eldönteni melyik az eredeti. Jarman úgy tudja visszahozni Caravaggio alkotásának súlyát, hogy néha a bibliográfia legapróbb részletéhez is ragaszkodik, néha pedig szándékosan ferdít. A Caravaggio című film hozta meg Derek Jarman-nak a nemzetközi elismerést. Jarman Caravaggióval való hihetetlen mértékű identifikációja volt, ami még a Shakespeare-rel való azonosuláson is túltett.

Saját önéletrajzi kötetében a Jarmanról készült utolsó fotó – ami azelőtt jelent meg, hogy a film elkészülésében a rendező teljesen biztos lehetett volna – szándékoltan Caravaggióra utal. A fény-árnyék hatás (chiaroscuro) a bal felső egyszerű megvilágításból adódik, mint sok Caravaggio-festmény esetében. A nyomtatásban megjelent forgatókönyvben lévő utolsó kép Jarmant ábrázolja, amint – mintha a sajátja lenne – Caravaggio kését tartja a kezében, amelybe bele van vésve a lázadó „Nec Spe, Nec Metu” („Ne remélj, ne félj”) mottó, és amelyet a film a festő legkedvesebb tulajdonaként ábrázol, amit soha, még a halálában sem ad ki a kezéből.

A szükségszerű magány és az utcák, kocsmák, bordélyházak zajos társasági élete közötti ellentéttel Jarman saját élete révén nagyon is tisztában volt. A művész őrlődik egyrészt a többi emberrel való érzelmi és társas kapcsolat – melynek fontosságát az emberi arcok hangsúlya és érzelemtelisége bizonyítja a festményeken és a filmben egyaránt – másrészt a szándékosan választott izoláció és bezárkózás között, ami nélkül nem lenne művészet.