Magazin / Összefoglaló

Életeleji világválság - összefoglaló a 8. Jameson Cinefest-ről

Czehelszki Levente írása
2011. október 1. 15:10

A Fülöp-szigetektől Michael Caine bosszújáig

Amikor nyolc éve az első CineFest-eket elkezdték megrendezni, az ingyenesség ellenére sem számolhattak túl sok látogatóval a fesztiválon. Ez érthető volt, hiszen többnyire noname fülöp-szigeteki alkotók ismeretlen műveit vetítették. Öröm nézni, hogy milyen nagyot fordult mára a világ, ugyanis a CineFest az idei évben bájos amatőrfilm-szemléből vérkomoly versenyfesztivállá avanzsálódott. A díjért versenyben lévő filmek szinte mindegyike nevet szerzett már magának A-listás fesztiválokon: a hangsúly elsősorban igencsak helyesen Cannes-on volt (Lélegzés, Michael, Martha Marcy May Marlene, R U There?, Halálos ébredés), de volt itt díjazott film Karlovy Vary-ból (A láthatatlan nő) és Locarnó-ból is (Legjobb szándék, Jo mint Jonathan).

Örömteli változás, hogy Miskolc immár nem egy fesztiválkörút temetőjének, sokkal inkább ugróstartjának számít: a Martha Marcy May Marlene például annyira friss, hogy még sehol sem küldték rendes moziforgalmazásba a világon, de ugyanígy az egyik első vetítése volt Karlovy Vary után A láthatatlan nő-nek is. A friss filmekkel párhuzamosan a nagy nevek is részeseivé lettek a versenyprogramnak: itt láthattuk egyedül magyar moziban Gus Van Sant egyik idei Cannes-i szekciónyitóját, A nyugtalanság korá-t, bemutatkozott a tehetségtelen Olsen-ikrek tehetséges kishúga egy szektás lélektani dráma keretében, és még Michael Caine is odapörkölt a londoni csőcseléknek a fesztivál egyébként legkorosabb, 2009-es darabjában, a tökös Harry Brown-ban.

Lógunk a nemlétező csilláron

Az értékes versenyzők pedig meghozták magukkal a közönséget is: ugyan a fesztivál második napjának számító másnapos vasárnapon az egyik zsűritag épp előttem csodálkozott rá, hogy miért nem jönnek az emberek, hiszen ingyen van minden, és a programok is jók, de mindez az elviselhetetlenül maníros Jo, mint Jonathan hétzáró késő esti vetítése előtt történt. Aztán keddtől, ahogy fokozatosan vették át az uralmat a jobbnál jobb filmek, megérkezett a közönség is - olyannyira, hogy a premiervetítéseken borítékolható volt a teltház. A “főműsoridőben”, 6-8 órakor vetített filmeken egyáltalán nem lehetett helyet találni. Az egyik legsikeresebb vetítés Gus Van Sant A nyugtalanság kora című melodrámájához kapcsolódik, amelynek mindkét vetítésén még a csilláron is csüngtek volna a nézők, ha történetesen lett volna a teremben csillár - egyébként ez volt az egyetlen olyan film, amely úgy kapott tapsos ovációt a még a lépcsőket is megtöltő közönségtől, hogy nem volt jelen az alkotója.

Angolul tanulunk és háromszor lélegzünk

Viszont amilyen jók a programok és a filmek, a szervezés miatt néha olyan keserű szájízzel hagyta el az ember a mozitermet, mint Martha a filmbeli szektáját. A legdurvább baki az első nap első hivatalos vetítésén történt, ami nemes egyszerűséggel elmaradt - egy teremnyi csalódott ember volt kénytelen az ágyába, vagy a füstlepte belvárosi kocsmákba bevetnie magát Az adósság megtekintése helyett. Emellett külön imádnivalóak voltak a beharangozottól eltérő nyelven történő vetítések: számos ilyen volt, de külön puszit ezúton annak küldenék, aki az akadozó, szaggató, hibás, ráadásul magyar alámondásos DVD-ről történő Kieslowski-emlékvetítést megszervezte. Külföldi barátom már nem győzött röhögni a tegnapi Adósság-blama után, de azt hiszem, ez egy igazán magyaros kezdés volt - külön ciki, hogy az amúgy űbercuki rendező és zsűritag, Krzysztof Wierzbicki meg is említette a film utáni beszélgetés közepette, hogy sajnálja, hogy Kieslowskit mára elfelejtették, hiszen most is milyen kevesen vagyunk a teremben. Nem tudhatta, hogy ez eleinte nem így volt, mert jóval többen kezdtünk neki a film megtekintésének, csak a borzalmas vetítési körülmények miatt a terem kétharmada kiszivárgott útközben.

A csúszkáló feliratokat már meg sem említem - egyébként szavam sem lehet, ez a rendszer még mindig most szuperált a legjobban az előző évekhez képest, de akkor is lehetne még sokat javítani rajta. Nyilván az angoltanulást elősegítendő nem készült magyar felirat bizonyos fontos retrospektív művekhez (Jean Cocteau: Orfeusz és François Truffaut: Családi fészek), kizárva ezzel jónéhány nézőt a létező legmodernebb technikával, tökéletes minőségben vetített remek filmtörténeti csemegékről. A zárógála pedig egyenesen tragédia, vagyis inkább a megtestesült anarchia volt. Till Attila valószínűleg két perccel kezdés előtt esett be a terembe, ezért aztán senkinek sem volt fogalma róla, hogy mikor ki akar beszédet mondani. A káosz kellemesen eluralkodott, ami úgy félúttól kezdve már kifejezetten szórakoztató kezdett lenni, a kedvenc részem nekem az volt, amikor a három díjat nyert Lélegzés-hez nem sikerült külön promóvideót készíteni, ezért a szemfüles szervezők hogy is dönthettek volna másképp… Igen, mint hogy tökugyanazt a jelenetet adják be háromszor egymás után. Nekem égett a pofám szerencsétlen Thomas Schubert-et látván, akinek láthatóan senki sem tolmácsolta, miről is van szó ebben a kreatív káoszban (ő az a fiatal osztrák színész srác, aki remek alakítást nyújtott a díjnyertes Lélegzés-ben, és aki a stábot képviselte a díjátadón).

Válság a lelkekben és a pénzpiacokon

A fiatal filmesek fesztiváljának idén a központi témája a különféle válságok voltak. Ezek a válságok hangsúlyosan megjelennek a mindennapi életünkben a financiális krízisnek köszönhetően: ezt vágja az osztrák Michael pincefogságra kárhoztatott áldozata pedofil fogvatartójának fejéhez, ezt próbálja áthidalni a lengyel Öngyilkosok szobája politikus apája, ahelyett, hogy az identitásválságban és szeretethiányban szenvedő magányos tinédzser fiával foglalkozna, és ez jelent meg egyértelműen az HBO produkciójában készülő Válság a Wall Street-en című tévéfilmben is, amely a Lehman Brothers összeomlása utáni amerikai bankválságot prezentálja közgazdászi alapossággal.

A gazdasági válságtól nyilván nem függetlenül szenvednek a filmek főszereplőiként szolgáló fiatalok, de a lelki válságok sokkal súlyosabbak, és nem feltétlen vezethetőek vissza különféle devizahitelekre. A kanadai Jo, mint Jonathan még luftot lő az önsorsrontó testvérpárjának modoros ábrázolásával, de a fesztivál különben kiválóan ábrázolta a harminc alatti generáció totális talajvesztését. A román Legjobb szándék főhőse tényleg csak a legjobbat akarja a kórházba került édesanyjának, és hipochonder lelkét totálisan felőrlik az egymásnak ellentmondó jótanácsok. A német A láthatatlan nő, amit nem véletlenül becéznek az európai Fekete hattyú-nak, egy fiatal dán-német színésznő megpróbáltatásait mutatja be, hogy felkészüljön egy olyan szerepre, ami tökéletesen ellentétes visszahúzódó énjével. Az Öngyilkosok szobája lengyel érettségizőjét teljesen kikészíti, és a virtuális tér hazug közössége felé tereli az, hogy kibontakozó homoszexualitása gúny tárgyává teszi az osztálytársai, és lenézés tárgyává a szülei körében. A holland R U There? főhőse épp onnan készül kitörni, ami az Öngyilkosok szobája szerencsétlen kamaszhősének a vesztét okozta, a különféle virtuáliákból, mivel nemzetközileg elismert számítógépes gamer, aki Tajvanon rátalál arra a platformra, amelynek jobb a grafikája, mint a legújabb Modern Warfarenek - az életre.

A Halálos ébredés ír pusztulat-városában egy fiatal nőnek kell szembenéznie saját vélt vagy valós bűnösségével, amikor egy barátnőjét holtan találják a közeli erdőben. A háromszoros díjnyertes osztrák Lélegzés fiatal főhőse kiutat keres a nevelőintézetből, ahová öt éve száműzték, de a társadalomba való visszatérés egy hullaszállító munkán keresztül egyáltalán nem lesz olyan zökkenőmentes, mint azt remélte. (A díjakat a helyszínen a főszereplő vette át, a rendező remek webkamerás videóban köszöni meg az elismeréseket; lásd alább) A Martha Marcy Mar Marlene négynevű főszereplőnője épp most menekül egy abuzív, erőszakolós-gyilkolós szekta lelki és testi terrorjától, nem csoda, hogy a megváltást a kiváló záró képsorok sem adják hát meg.

A válságok nem mindig maradnak a lelkekbe zárva, hanem néha materializálódnak is, amint azt az iráni zavargásokat francia szemszögből is ábrázoló, a Csík zenekart zenei aláfestésnek használó A romlás virágai is bizonyítja, de ide lyukad ki Harry Brown barátjának halála is. Szerencsére Michael Caine ebben a minőségi, konzervatív, brutális krimiben felveszi a kesztyűt, pontosabban a forgótáras lőfegyverét, és leszámol a barátja halálát okozó csőcselékkel, akik két év múlva majd kirobbantják a londoni zavargásokat. Ugyanők a hősei, bár egy fordulattal pozitívabb színben feltüntetve az Idegen arcok-nak: itt a többnyire bevándorlók leszármazottjaiból álló prolitelepi rablóbandának feltámad a lelkiismerete egy késes rablás után, csak kár, hogy ehhez egy idegen invázió szükségeltetik. A fesztivál kakukktojása olyan szempontból a svéd A holnap dala volt, ami ugyanezt az identitásválságot idős főszereplőkkel jelenítette meg, amivel ha életkorilag ki is tűnik a csoportból, tematikailag illeszkedik hozzá, mint politikus a kenőpénzeihez.

Magyarország filmfesztiválja, vagy a filmfesztiválok Magyarországa?

Kérdés, hogy milyen lesz a Jameson CineFest jövője. A whiskey-zések nagyon helyesen váltak meghatározó elemévé a miskolci fesztiválnak, a koncertek pedig jók, csak kár, hogy behallatszanak a moziba, így valamelyest távolabb kéne vinni a vetítések helyszínétől őket. A filmek tagadhatatlanul remekek, de a fenti szervezési anomáliákat ki kell javítani, hacsak nem akarják a legjobb magyarországi filmfesztivál jelzőjét a filmfesztiválok Magyarországa jelzőre cserélni. Mert addig marketről álmodni fölösleges, amíg ilyen alapvető bakik keserítik meg a fesztiválozók életét. (A market a nagyobb nemzetközi filmfesztiválok jellemzője. Az ilyen piacon a versenyszekciótól különálló filmeket vetítenek, hogy azokat a filmes bizniszben mozgó üzletemberek vásárolják meg különböző országokban történő forgalmazásra, vagy egyéb alkukat kössenek. A zárógálán hangzott el, hogy a Jameson CineFest távlati célja egy működő közép-európai market kialakítása.)

Ahogy azt Bíró Tibor fesztiváligazgató elmondta, a nyitó- és zárógála helyszínéül szolgáló Művészetek Háza koncerttermét is be kívánják vonni a vetítésekbe jövőre a két kisebb moziterem mellett - ez azért is üdvös, mert a két kisterem borzasztóan kényelmetlen, nagy mennyiségű mozizásra majdhogynem alkalmatlan helyszín. Az irány tehát jó, és a filmek már megvannak. A CineFest már most Magyarország legígéretesebb filmfesztiválja, de még jobb lehet - bízunk benne, hogy jövőre már a fenti bosszantó apróságokkal sem kell szembesülnünk.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb cikkeink
A figyelmedbe ajánljuk