Elkészült egy újabb interjú, amit kedves magyarországi barátom, Szabó G. László készített a szlovákiai magyar napilap számára:

“Ha most kérhetne valamit Magyarországról, mi lenne az?
- Sok minden. A kolbász, a Tokaji aszú, a mennyei fehér kenyér és persze a barátok, a családi hangulat. Ahogy az ország örökbe fogadott, és én érezhettem, hogy tartozom valahova. A magyar nyelv! Ha Los Angelesben valaki magyarul beszél, mindig odarohanok. Az illető pedig nem érti, miért vagyok olyan lelkes. Mi otthon mindig magyarul beszéltünk, apukám karmester volt, anyukám operaénekesnő, az “56-os események után vándoroltak ki Kanadába. És hiányoznak természetesen a magyar rendezők is. Az amerikaiak nem igazán irányítják a színészt. Inkább technikásak. Azt mondják: „Kathleen, légy szíves, állj oda, abba a fénybe!” Vagy: „Erre nézz, ebbe az irányba!” De hogy milyen szívvel fogadom az orvost, aki közli velem, hogy meghalt a fiam, azt nekem kell kitalálnom. Én úgy gondolom, egy színésznek az a feladata, hogy előhozzon magából mindenféle érzést, erőt, szenvedélyt, a rendező pedig, akár egy bábut, mozgatja, „megtáncoltatja” őt. Persze az sem jó, ha korlátoznak a szabadságunkban, ha annyi instrukciót kapunk, hogy közben levegővételre sincs lehetőségünk. Meg kell találni a kettő közti egyensúlyt.”

A teljes interjú itt található:

http://www.ujszo.com/clanok.asp?vyd=20061202&cl=174704