János Sándor sminkmester, akivel nagy örömmel és sokszor együtt tudtam dolgozni Magyarországban, egyik filmszerepemben, ahol sokat kellett sírni, hozott nekem egy kis menthol krémet. Kérdeztem, hogy ez mire való, és mondta, hogy “Hát, ha netán már nem tudsz sírni, akkor ezt használd…egy picit teszünk a szemed alá, és a menthol illat csinál majd könyeket”. Ezt korábban még soha nem hallottam vagy használtam New Yorkban vagy Kanadában, és nevettem is, mondván nekem soha nem kell ilyesmit használnom, mert mindig tudok sírni ha kell, profi színész vagyok! Mentegetőzött, és eltette a kis krémjét. Elkezdődött a forgatás, jött a nagy sírójelenetem, nagyon jól is ment az első felvételen… sőt, aztán a másodikon, de még a harmadikon és a negyediken is. Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy többször el kell ismételni egy snittet, de itt voltak rajtam kívül álló okokból problémák, és mikor már sokadjára kellett volna sírnom, nem jöttek a könnyeim. Próbáltam életem legszomorúbb pillanataira gondolni… de semmi! Könnyek nuku! Rohantam a Sanyihoz, könyörögve, hogy segítsen – és ezután ment is minden mint a karikacsapás.

A múlt héten négy próbafelvételem volt egy napon. Ez azt jelentette, hogy egyik helyről a másikra kellett rohannom Los Angelesen belül. Az első casting kora reggel volt, és a Crossing Jordan c. sorozat számára volt a Universal Studios-ban. Nagy, komoly síró jelenetet kellett előadnom, majd utána nem sokkal egy jókedélyű kutatónőt játszottam a Released c. internetes sorozat (”webisodes”) meghallgatásán. Szóval, reggel 9-kor érkeztem a Universalhoz egy kiadós bőgéssel (táskámban a Vicks Vaporub). A váróteremben kb. 20-an ültek, több szerep castingja zajlott egymás után. Letelepedtem egy-két másik “szomorú anyuka” mellé, betettem egy kis “síró krémet” a szemem alá, és egyből jöttek is a könnyek remekül. A gond csak az volt, hogy a hatás öt perc után elmúlt, a casting emberek pedig még várattak, kávézgattak… Úra krémeztem, megint könnyek, majd ismét krém, könnyek, krém… Telt az idő, és mire végül behívtak, a többiek már bámulták milyen nagy átéléssel készülök a szerepemre (a krémet nem látták!), és drukkoltak nagyon. Aztán végre behívtak, jól ment a meghallgatás, és még utána is kipréseltem néhány ráadás könnyet a casting rendezőnek, aki teljesen meg volt hatva, hogy még mindig a szerep hatása alatt vagyok. A krém egyébként meghozta a szerencsét: holnap megyek vissza találkozni a rendezővel és a producerrel! Drukkoljatok, mert ezen kívül még három másik szerep is lebeg a fejem felett! Megyek, és bekészítem a kis krémemet… ha netán…netán…

Puszi:
Kati

P.S.: Most volt a szülinapom augusztus 13-án, de a tortán csak egy gyertya volt. Így könnyebb, mert már úgysem emlékszem, hogy hány éves vagyok. Küldök egy fotót amin ezzel a szép virággal állok a lakásomban lévő kedvenc moziplakátom előtt!

A múlt héten forgattam le a Bones c. sorozatbeli szerepemet. Isteni volt újra dolgozni! A két főszereplővel, David Boreanazzal és Emily Deschanellel voltak közös jeleneteim. Davidet már egy jó ideje ismerem, mert vele és a feleségével ugyanoda járunk tornázni. Szeretem az olyan színészeket, mint ők! Normális emberek tudtak maradni, elismerik, hogy óriási mázlijuk volt a tehetség mellett, és nem felejtik el, hogy honnan jöttek – ahogy kinéz a szakmánk, nem lehet soha tudni, hogy ha ez a sorozat befejeződik, vagy bármilyen más munkának vége, akkor lesz-e újabb meló…

Óriási kánikula volt itt Los Angelesben, és pláne a műteremben, de örömmel izzadtam a szép háromdarabos öltönyömben (ugyanis ilyet kellett viselnem a komoly anya szerepében). Olyan érdekes, ahogy a karrierem alakul! Kezdetben mindig kurva szerepeket kaptam, mert mindig “kerekebb” voltam mint az átlag színésznő. Meg is voltam kicsit sértve, hogy miért nem kapok komolyabb karaktereket. De aztán a magyarországi évek bőven kárpótoltak, mert nagyon sokféle szerepeket játszottam… Például a Sose halunk meg-ben (oké, egy kicsit kurvás, de ártatlan, kedves és egy kicsit lüke csaj voltam!), a Senkiföldjében (komolyan anyaszerep), a Franciska vasárnapjaiban (mint egy énekes díva) vagy A gyilkos én vagyok-ban (egy elegáns, komoly amerikai producer, és a duplaszerep másik oldala, egy csúnya gyógyszerész Salgótarjánból!). És volt még további 17 mozis és tévés szerep, a színházról nem is beszélve. Aztán Amerikába visszatérve “kelet-európai színésznőként” kezeltek, mert mégis csak évekig “el voltam tűnve”, és egymás után kaptam az “orosz cseléd” szerepeket. Nem bántam, a lényeg az volt mindig, hogy van munka. Szerencsére idővel másféle szerepe (orvosnő, amerikai anyuka, rendőrnő…) is jöttek, de persze oroszokat is sokszor játszom, mint például legutóbb az elnök feleségét a 24 c. sorozatban.

A Bones-ban egy olyan közép-amerikai anyukát alakítottam, akinek meghalt a kisfia… Holnap megint lesz egy szereplőválogatásom, ismét egy komoly szerep: egy olyan nagynéni, akinek nyolc éves unokaöccse talán bűnös anyja halálában… Ilyen castingok esetén mindig felveszem nagymamám 100 éves gyöngy fülbevalóját. De végülis… ha humoros vagy orosz elnök-feleség szerepek castingjára megyek, akkor is felveszem ugyanezt a fülbevalót, egy kis “európai hangulat” gyanánt

Most megyek tanulni a szövegemet, holnap itteni idő szerint délután háromnegyed ötkor lesz a castingom, ezúttal is a Fox stúdióban. Köszönöm, hogy drukkoltok!