Néhány napja eljött a papám Vancouverből meglátogatni. Küldök egy fotót: itt épp a zongorán hülyéskedünk együtt.

Úgy volt, hogy apukám, aki karmester, két koncertet is fog dirigálni Victoriában, és utána egyet még Mexikóban is. De sajnos nincs túl jól, így le kellett mondania őket. Nagyon sajnáltam ezt, mert mindig nagyon élvezetes koncertjei szoktak lenni.

A sok, gyerekkoromban hallott szép zene inspirált engem arra, hogy táncos és színész legyek. Apukámnak köszönhetem tehát, hogy végülis ezt a pályát választottam, de ugyanakkor a zenélésről is ő beszélt le! Amikor most meglátogatott, csak valami könnyű gyerekdalt játszottunk el, mert gyerekkoromban csak rövid ideig tanultam zongorázni. Apukám viszont profin tud zongorán, hegedűn és brácsán is játszani. A szemére is vetettem, hogy miért nem hagyták anyukámmal, hogy megtanuljak én is jól hangszeren. Azt válaszolta, hogy azért, mert nem akarták, hogy egy nap 14 órát gyakoroljak… Őszintén szólva a színészkedés sem sokkal könnyebb ilyen szempontból. De én nem bírok túl sokáig egy helyen ülni – ezért is hívtak (többek között) Bakkecskének!