A múlt pénteken volt egy nagyobb próbafelvételem a Bones c. krimisorozat egyik epizódjába. Nagyon jól ment szerintem.

A casting irodáig gyalog sétáltam el a Fox stúdió hatalmas területén keresztül. Imádok a díszletek között mászkálni, mert minden, amit elképzeltem magamnak, ott van! A nagy mű utcák, díszlet épületek és világok, amiben szeretek “eltűnni”. A falakról pedig Julie Andrews és Marilyn Monroe mosolyog! Az unokatestvérem volt nemrégiben látogatóban, őt is elhoztam egyszer ide. Tátott szájjal nézett, akárcsak én. Megnyugodtam, hogy nem csak én találom ezt az egészet ilyen lenyűgözőnek… Semmi nem igazi (legfeljebb a kávé, amit a munkások isznak reggeltől estig), minden csupán fantázia szüleménye, és én ezt imádom, ne kérdezzétek miért… Talán nem találom az igazi világot túl érdekesnek? Nem tudom… Mindig is ilyen ábrándos csaj voltam!

Visszatérve a szereplőválogatásra. Már végeztem, és sétáltam egy utcával arrébb, amikor hallom, hogy a casting rendező rohan utánam. Könyörgött, hogy jöjjek vissza, mert a rendezőnek nagyon tetszettem, és ki akar próbálni egy másik, nagyobb szerepre. Természetesen visszamentem, gyorsan tanulgattam az új szövegemet, majd eljátszottam nekik. Nagyon lelkesek voltak, hogy milyen különlegesen csináltam stb. stb. Mindenesetre bármennyire is el voltak ájulva, még nem tudták megmondani, hogy enyém-e a szerep, vagy a másik lányé… Mindig ilyen hajszálakon múlik, egyszer összejön, máskor pedig nem…

Ezúttal szerencsém volt! A következő nap már szóltak is, hogy hamarosan számítanak rám, mert megkaptam a szerepet! Az évad egyik első része lesz, és egy Marcia Krane nevű nőt játszom a Boy in the Shroud c. epizódban. Mást egyelőre nem mondhatok, de a forgatásról majd mesélek!

Néhány napja eljött a papám Vancouverből meglátogatni. Küldök egy fotót: itt épp a zongorán hülyéskedünk együtt.

Úgy volt, hogy apukám, aki karmester, két koncertet is fog dirigálni Victoriában, és utána egyet még Mexikóban is. De sajnos nincs túl jól, így le kellett mondania őket. Nagyon sajnáltam ezt, mert mindig nagyon élvezetes koncertjei szoktak lenni.

A sok, gyerekkoromban hallott szép zene inspirált engem arra, hogy táncos és színész legyek. Apukámnak köszönhetem tehát, hogy végülis ezt a pályát választottam, de ugyanakkor a zenélésről is ő beszélt le! Amikor most meglátogatott, csak valami könnyű gyerekdalt játszottunk el, mert gyerekkoromban csak rövid ideig tanultam zongorázni. Apukám viszont profin tud zongorán, hegedűn és brácsán is játszani. A szemére is vetettem, hogy miért nem hagyták anyukámmal, hogy megtanuljak én is jól hangszeren. Azt válaszolta, hogy azért, mert nem akarták, hogy egy nap 14 órát gyakoroljak… Őszintén szólva a színészkedés sem sokkal könnyebb ilyen szempontból. De én nem bírok túl sokáig egy helyen ülni – ezért is hívtak (többek között) Bakkecskének!

Nagyon-nagy örömmel hallottam, hogy Emmy-díjra jelölték Jean Smartot, akivel a 24 c. sorozatban szerepeltem együtt több héten keresztül. Ő az amerikai elnök feleségét játszotta, én pedig az oroszt. Teljesen megérdemli a jelölést, mert nagyon nehéz szerep volt, az írók iszonyú kemény jeleneteket írtak neki…

Pár héttel ezelőtt volt egy évad végi 24 búcsúparti, és ott mondtam is, hogy ha nem adnak neki Emmy-jelölést, akkor én kinyírom a döntnököket… Nagyon meghatódott és elpirult. Imádtam vele dolgozni, mert a közös jeleneteink során nagyon sokat adott magából. Talán csak Robin Williams volt ennyire jó partner. Sokan (neveket inkább nem mondok) szinte csak a homlokomnak mondták a szövegüket, mert kerülték még a szemkontaktust is… Szerencsére a Jean nem volt ennyire “önző”, ő csodálatos partner volt.

Van a weblapomon egy-két plusz jelenet, ami sajnos nem került be a sorozatba végül. Amikor láttam az epizódokat a tévében, megértettem, hogy miért vágták ki ezeket: az akciódúsabb jelenetekre kellett koncentrálniuk, azok izgalmasabbak mint a két elnökfeleség beszélgetései… Bár ez relatív gondolom.

A forgatásokon remekül elszórakoztunk, mikor épp szünet volt, és sokáig kellett várakoznunk. Egy percre sem unatkoztunk, mert rengeteget beszélgettünk és nevettünk. A tüneményes sminkmesterünk, Dee Mansano egyik nap a kezünkbe nyomott pár fonalat és tűt, és azt mondta, hogy “Na, inkább ezekkel foglaljátok le magatokat!”. Ezzel el is voltunk egy jó darabig: Jean egy sálat kötött, én pedig egy teknősbékát horgoltam… A beszélgetéseink során persze sokat beszéltünk a férfiakról is. Ő 18 éve él boldog házasságban, és van egy nagyon helyes 16 éves fia, aki eljött erre a bulira, és nagyon kedvesen, szégyenlősen megrázta a kezemet.

Ezek az értékes pillanatok jelentik nekem a legtöbbet. Így hívták a budapesti süti cégemet is: Nusi Nasi – Apró örömök. Ez volt mindig a fő filozófiám, hogy az élet ilyen szép, emlékezetes apró örömökből áll össze, mint amilyen a Jeannel való forgatás volt. Remélem lesz még alkalmam vele dolgozni!

Most egy rövidfilmet forgatok Rade Serbedzija-val és a lányával. A címe “The Bridge“. Mihaelo Stanich rendező (Horvátországból) csinálja, és reméli, hogy tud majd pénzt szerezni ahhoz, hogy nagyjátékfilmet csinálhasson belőle. Jó színészek vannak benne, isteniek az operatőrök (Sasha Rendulic és Mihaelo Stanich), és jó a sztori is. Remélem sikerük lesz.

Ez is az emberkereskedelemről szól (mint az előző filmem, a Welcome to America), és egy “crack junkie” anyukát játszom. Los Angeles lepusztult környékein forgatunk, ahol többnyire hajléktalanok laknak. Eléggé fura érzés úgy eljátszani őket, hogy ott vannak egy lépéssel arrébb… Egyik nap eljött még egy volt drogos is, és betanította nekem, hogyan kell drogozni, meg milyen fajták vannak!