Íme Jackie Chan (könyvkritika)

Íme Jackie Chan - ezen a címen jelent meg még 1999-ben egy önéletrajzi regény Jackie Chan és Jeff Yang közös írásában. Ezt a könyvet, kicsit késve, mostanában olvastam, így a kiadás óta eltelt közel 10 év, melyek alatt számos jelentős esemény történt a színésszel; elég, ha megemlítem, hogy azóta Jaycee Chan, a nagy művész fia is beállt csepürágónak.

Jackie Chan 1954 április 7-én született Charles és Lee-Iee Chan egyetlen fiaként. Eredetileg Chan Kong-sang néven, ami azt jelenti "Hongkongban született” Chan. 1954 a Ló éve volt, ami a kínai horoszkóp szerint az energia, a becsvágy, és a siker jele, ha férfinak születik az ember (lányok esetében nem túl jó ómen, mert nehezen fog férjet találni az ilyen csillagban világrajött hölgy).

Szerencsésnek mondható, hiszen a városállam egy viszonylag nyugodt részén, a francia nagykövetségen nevelkedett, mivel a szülei itt dolgoztak, és itt kaptak szállást. Hamar kiderült, hogy nem neki való az iskolapad, ezért hamarosan a Yu Jim-yuen mester vezette Kínai Színjátszó Tanodába került. Itt a szülőknek alá kellett írniuk egy szerződést, hogy fegyelmezhetik a gyereküket (még ha ez a halálát is okozza), és a keresménye természetesen a Tanodáé, cserébe a gyermekek ott tanulhatnak, aludhatnak, és élelmet, ruhát is kapnak. Ez a szerződés 10 évre szólt, és az ifjú tanonc hamar megtanulta, hogy az öreg mester nádpálcával próbálja beleverni a tudást a tanítványaiba, és a szigorú hierarchális rend szerint az idősebb tanulók, "testvérek”, "bátyók” is terrorizálják az "öccseiket”, "húgaikat”.

A napjaikat azzal töltötték a diákok, hogy harcművészetet, akrobatikát, éneklést, és egyéb hasznos tudnivalókat tanultak. Mindez arra szolgált, hogy felkészüljenek a kínai opera előadásaira, amely jövőbeli munkahelyük lesz. Mikor már elég képzettek voltak, elkezdődtek az előadások, melyben szívesen játszottak a diákok.

Ekkoriban viszont megindult a kínai színjátszás hanyatlása, és ezzel egyidejűleg kezdődött a hongkongi filmgyártás. A mozik elvették a nézőket a tradícionális színházaktól. Először a Shaw testvérek stúdiója ontotta a kung-fu filmeket, és kereste a statisztákat, akik között ott voltak a színinövendékek - keresetük nagy része természetesen a tanodákat illette. A hagyományos színjátszás iránti igény csökkenésével kezdtek a tanodák is bezárni, az új diákok elmaradoztak és fenntarthatatlanná váltak. Újabb filmstúdiók nyíltak (pl.: Golden Harvest), s egyre több ember jelent meg a filmstúdiók körül, kaszkadőrök, statiszták, akik napról-napra tengődve várták hogy kiválasszák őket a forgatások körül-sürgő forgó emberek tömegéből.

Ami a Hongkongi filmgyártást világszerte ismertté tette, az Bruce Lee személye, mert annyira újat, szokatlant tudott mutatni, ami előtte nem volt meg a kung-fu filmekben. Sokkal hihetőbben mutatta be a harcjeleneteket, és filmjeiben mindig izzott egyfajta szörnyű indulat, bosszú fűtötte, és vitte végig a cselekményeken. Bruce halálával viszont megjelentek a vásznon a hasonmásai, amire a nézők már nem voltak kiváncsiak, a harcművészeti filmek helyett a vígjátékok és egyéb más témájú alkotások kezdtek előretörni.
Jackie, persze még nem ezen a néven, de elkezdett segéd-kaszkadőrként, kaszkadőrként dolgozni, majd visszatért szüleihez, akik időközben Ausztráliában telepedtek le. Erre azért is volt szükség, mert nem tudott rendesen elhelyezkedni a filmgyártásban, annak ellenére, hogy korábbi tanodás testvérei, ha tudtak, segítettek neki. Nem sokáig tartózkodott a kenguruk földjén, visszatért Hongkongba, mert jelentősebb filmfőszerepet ajánlott neki Willie Chan, igaz, kevesebb pénzért, mint amennyit Ausztráliában keresett konyhai segítőként. A szerződést több filmre aláírta, de mindegyik film bukás volt, mert a "Sárkány” halála után olyan filmeket erőltettek, amelyek Bruce Lee koppintások voltak, és erre persze a közönségnek sem volt nagy igénye, mint korábban említettem. Lassan kezdtek a kung-fu filmek háttérbe szorulni.

Első filmje, amivel befutott, és Ázsia-szerte ismertté vált, A kobra (Snake in the Eagle’s Shadow) című alkotás, amely után következett a Részeges karatemester (Drunken Master). Ezekben új perspektívába helyezte a harcművészetet, a humort, és a hagyományos kung-fu elemeket.

Az immár ismert színésznek meg kellett küzdenie a hirtelen jött népszerűséggel, át kellett esnie egy lelki fejlődésen, mert állítása szerint is elszállt önmagától. A könyvben olvashatunk még történeteket a Triádról, barátokról, szerelmekről, volt tanodás testvérekről, és életének egyik fontos céljáról, hogy ázsiai színész létére betörhessen az amerikai mozikba, és Hollywoodban is elfogadottá váljék.

Szeretném egy korábbi írásomat is összefüggésbe hozni a jelenlegivel, mivel ott igen keményen bíráltam a művész egy mozialkotásból kettővé összevágott borzadályát, attól függetlenül, hogy egyik kedvenc színészem. Azt hiszem, az a cikk nem fog törést okozni Chan úr pályafutásában, mivel ő is rossznak titulálta azokat a filmeket, amelyekben egy tajvani "üzletember” miatt kellett törlesztés címén szerepelnie, mert az elrendezett egy, a Triáddal való konfliktust.

Nagy segítség a művésznek, hogy vannak saját ötletei, elgondolásai egy-egy film történetét illetően, illetve rendelkezik azzal a tapasztalattal, ami a kaszkadőrmutatványokhoz kell. Korábbi próbálkozásai során belelátott a rendezők feladataiba, rendezett, és ami a legfontosabb, tudja, hogy milyen mutatványokra képes, és hogyan lehet azokat a leglátványosabban bemutatni, illetve felvenni kamerával.

Hamar rájött, hogy miért lehet egy filmalkotása sikeres, mi kell egy jó Jackie Chan-filmhez! Ezt annyira fontosnak tarja, hogy a könyvben külön fejezet szól a témáról, összehasonlítva egy amerikai és saját hős-idolját. Számomra ez az egyik legérdekesebb része az írásnak, mivel aránylag nagy Jackie dvd-kollekcióval rendelkezem, és számtalanszor tanakodtam azon, miért ilyen sikeresek, és jók a mozgóképes remekei.

Először említhető, hogy ellentétben a nyugati társaival, itt nem sérthetetlen a főszereplő, meg is verik temérdekszer, de mindig a lényeg, a végső győzelem. A különböző karakterek sem tökéletesek, sokszor nem is szeretnek küzdeni, ezt az élet kényszeríti ki tőlük. Másodsorban a kaszkadőrmutatványokat vágatlanul mutatja be a színész-rendező teljes hosszában, így a "csalás” föl sem merülhet, azt látja a néző, ami a valóságban is megtörtént.

Más érdekesség, hogy pl. Steven Seagalnál is megfigyelhető az a sablon, hogy pillanatok alatt tucatnyi emberrel bánik el, vagy öl meg, ezzel szemben ázsiai vetélytársánál a küzdelmek szinte örökkévalóságig tartanak, a szerző állítása szerint sosem csak egy ütés dönt a való életben. Előbbihez pontos kidolgozottság, előre begyakorlás, utóbbihoz pedig a helyszín körbejárása, ötletelés, az ott található eszközök, tárgyak figyelembevétele szükséges, hogy később a legváratlanabb helyzetekben hasznát vehesse a főhős (pl. gereblye, kötél, bevásárlókocsi stb.) a helyi adottságoknak, ott levő kellékeknek, ezzel is színesítve az akciójeleneteket.

Hongkongban a nagy amerikai stúdiók költségvetésének töredékéből készülnek a produkciók, a forgatási körülmények sem ugyanazok, de képesek felvenni a versenyt riválisukkal, egy kis furfang, egyéni megoldások, és látványosság segítségével, és én itt említeném azt a humort, vagy azokat a poénokat, amikkel más filmjeiben nem találkozhatunk.

Felmerül a kérdés, hogy meddig lehet képes az ember ilyen mutatványokra, meddig bírja a szervezete, és mit fog csinálni színészi pályafutása végén? Erre megoldás, hogy már van egy saját produkciós cége, a Golden Way, emellet a JC Csoport is az övé, amely ingatlanbefektetésekkel, ruházati áruházlánccal, kávéházakkal foglalkozik, és persze mindezek mellett dollármiliókat jótékonykodik. A színésznek részesedése van a Planet Hollywood étteremláncban, olyan ismert sztárokkal egyetemben, mint Bruce Willis és Sylvester Stallone, de mindezek mellett kínai előadóművészekkel közösen létrehozta a Star East nevű étteremláncot.

A nyughatatlan művészről ezt, és még nagyon sok mindent meg lehet tudni az önéletrajzi regényéből. Roppant izgalmas, és több ismert kínai színészről is kiderülnek érdekességek, hogy milyenek a való életben. Itt elsősorban Bruce Lee, Samo Hung, és Yuen Biao neve említhető.

Érdemes elolvasni, ajánlom mindenkinek. Egyetlen negatívumként csak a gyenge fordítás említhető. A fordítónak nem ártott volna odaírni az eredeti angol filmcímeket és a Magyarországon ismert címeknek pontosan utánanézni egy-egy moziklasszikus taglalásakor, nem kellett volna saját kútfőből szó szerint fordítgatni. Ez azért is hatott furcsán, mert szörnyülködve olvastam a nem létező címeket magyarul (pl.: Rush Hour - Csúcsformában helyett, Csúcsforgalom...). Ezektől a bosszantó hibáktól sajnos azért nehéz eltekintenem, mert elsősorban nekünk, rajongóknak készült, akik tisztában voltunk eddig is az életművével.